Bejelentés


Balogh István oldala Gyere nézd meg!

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.







 

A jellemes ifjú

Dr Tóth Tihamértól kivonatolás

 

 

  Ajánlom unokáimnak, és kérem, hogy 12 éves koruk elérésével legyen mód, hogy elolvashassák. Ennek szellemében élitek meg fiatal éveiteket, jellemes, tisztességes és boldog emberekké válhattok. A mű az 1930-as években íródott, de ma is, sőt, ma még inkább nagyon aktuális és megszívlelendő. Már valószínű nem leszek köztetek, de fontoljátok meg, hogy eszerint alakítsátok életeteket. Köszönöm, ha meghallgattok és megszívlelitek az itt leírtakat: Pityu papa.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  Kárthágó békét kérő követséget küldött Rómába. A követség vezetését a fogoly római Regulusra bízták, kitől esküt vettek, hogy ha küldetése nem jár sikerrel, visszatér a fogságba. Képzelheted lelki megrendülését, mikor ismét otthon volt szeretett Rómájában! És otthon is maradhatott volna végképp, ha létrejön a béke.

  S tudod mit tett?

  Ő tüzelt legjobban a háború folytatása mellett, s mikor a szenátus őt otthonmaradásra bíztatta azzal az indoklással, hogy az erővel kicsikart eskü nem kötelező, így felelt: „Hát mindenáron azt akarjátok, hogy becstelenné legyek? Jól tudom, hogy kín és halál várakozik reám, ha visszatérek. De mily csekélységek ezek a becstelen tett szégyenéhez, a bűnös lélek sebeihez képest! Legyek bár a kárthágóiak foglya, római jellememet meg akarom tisztán őrizni. Megesküdtem, hogy visszatérek. Kötelességemnek eleget teszek. A többit bízzátok az istenekre.” Visszatért Kárthágóba, s a kárthágóiak nagy kínzás közt ki is végezték.

  Ez római jellem volt!

  De akkor milyennek kell lenni a keresztény jellemnek?

  Hogy minden ember gazdag legyen, nem lehet megkövetelni, azt sem, hogy mindenki tudós legyen, azt sem, hogy mindenki hírneves legyen, de igenis mindenkitől meg lehet követelni egyet: hogy jellemes legyen!

  Országokat meghódítani kevés embernek adatik. Kevésnek homlokát díszíti királyi korona. De elfoglalni a lélek kincses birodalmát és homlokunkra tenni a férfiúi jellem koronáját, ez olyan szent, fönséges feladat, amely minden emberre kivétel nélkül vár. Mindenkire vár. Sokan nem teszik meg. De te, ugye, igen!

  Hanem a jellem nem főnyeremény, amibe bele lehet pottyanni – érdem nélkül. A jellem nem előkelő név, amelyet születéssel lehet örökölni – munka nélkül. A jellem kemény küzdelemnek, önnevelésnek, önmegtagadásnak, férfias lelki harcnak eredménye. Ezt a harcot mindenkinek saját magának kell győztesen végigharcolni.

  Küzdésed nagyszerű eredménye lesz a jellem. Hogy ez a szó mit fejez ki, most átérezni talán alig tudod. Hanem ha egyszer Isten előtt lehull a lepel egész életed főművéről, s ott áll majd páratlan fenségében lelked, amelyen annyit dolgoztál, úgy kiáltasz majd fel elragadtatással, mint Haydn, mikor a „Teremtés” című művét előadták: „Istenem, hát én csináltam ezt?”

  Szent Ágoston mondja: „az ember értékét az akarat adja meg.” Egyre többen jönnek rá arra az igazságra, hogy az iskola egyoldalúan sokat foglalkozik az ésszel, és túlságosan elhanyagolja a jellemnek, akaraterőnek képzését. Innen ered az a szomorú jelenség, hogy a felnőttek társadalmában is sokkal több a tanult fej, mint az acélos gerinc, több a tudás, mint a jellem. Márpedig az állam támasza, talpköve nem a tudomány, hanem a tiszta erkölcs, nem a vagyon, hanem a becsület, nem a gyávaság, hanem a jellem.

  Azt szeretném, hogy „jellemes ifjú” légy, aki így gondolkodik: „Rám óriási feladat nehezedik, mert komoly feladat áll életem előtt. Lelkemben a jövő csírái szunnyadnak, komoly kötelességteljesítéssel és ideális élettel kell lelkemet melengetnem, ápolnom, fejlesztenem oly gyönyörű virággá, hogy méltóan illatozzék az örök Isten trónja előtt egy egész örökkévalóságon keresztül.”

  Azt szeretném, ha „jellemes ifjú” lennél olyan időben, amikor úgy látszik, mintha felfordult volna körülöttünk s fejetetején állna az egész világ. Ma, amikor az emberiség óriási, szinte egyetlen betegsége – amelyből minden bűne ered – az ijesztő akaratsorvadás, ma, amikor a jellemtelenséget sokan okos alkalmazkodóképességnek nevezik, s az elvtagadást reális politikának, az önérdek hajhászását közjónak hívják, ma, amikor örökösen érzékenykedő megsértődést önbecsülésnek mondják, s az irigységet igazságszeretetre keresztelik, ma, amikor a nehéz munkát lehetetlenség címén kerülik, s mindenki a kényelmet, élvezetet hajszolja – szeretném ha olyan ifjú lennél, akinek kikezdhetetlen a jelleme, szilárd és helyes az életvitele, nehézségektől meg nem riadó az akarata, aki a kötelességteljesítésnek fanatikus lovagja, akinek teste-lelke kemény, mint az acél, egyenes, mint az igazság, fényes, mint a napsugár, s tiszta, mint a hegyi patak.

  Jellemes ifjú légy olyan időben, amelyben csak úgy hemzsegnek a torzlelkű, könnyű fajsúlyú fiatalok, diákok, akiket semmi lelki probléma nem érdekel, akiknek egyetlen dolguk, hogyan fogjanak ki a tanáron, hogyan blicceljenek el egy tanítási napot, ki a legújabb popcsillag, hol lehet jól bulizni. Ezek olyan sokan vannak! A jellemes ifjak meg oly kevesen! És hidd el, mégis a keveseknek van igazuk. A másikak oly vígaknak, gondtalanoknak látszanak, ezek meg kemény munkával törik a jellem útját. Arra akarlak bíztatni, hogy mégis ez utóbbiak közé állj be, mert csak ez az emberhez méltó élet.

  Eötvös József, a nagy magyar gondolkodó így vallott: „Az ember való becse nem eszének, hanem akaratának erejétől függ. Kiben ez hiányzik, azt nagy elmebeli tehetségek csak gyengébbé teszik a világon, mint az a nagy ész, melynek a jellem meg nem felel.”

  Vigyázz, meg ne csald magadat! Amit írok, a leselkedő ellenségeket fedi fel, csak a veszélyekre figyelmeztet, csak az eszközökre mutat rá -, de nem harcol helyetted! Ezt a lelki munkát, ha „jellemes ifjúvá” akarsz válni, magadnak kell elvégezned.

  Tapasztalni fogod, hogy a jellem útja bizony nem könnyű út. Sokszor fogod érezni, mily erős akaratba kerül kicsi és nagy hibáinkon örökös hadilábon állni, s velük fegyverszünetet soha nem kötni.

  De mindegy! Én akarok, akarok!

  Mit akarok?

  Akarok úr lenni érzelmeim és érzékeim fölött.

  Akarok rendet teremteni gondolataim között.

  Akarok előbb gondolkozni s aztán beszélni.

  Akarok előbb megfontolni, aztán cselekedni.

  Akarok a múltból okulni, a jövőre gondolni, s ezért a jelent jól felhasználni.

  Akarok szívesen dolgozni, szó nélkül tűrni, mindig jellemesen élni, s egykor – örökös boldogságom reményében nyugodtan meghalni.

  Van-e ennél fönségesebb életprogram? Van-e cél, melynek megvalósításáért élni érdemesebb!

 

 

  Mi a jellem? Mit gondolunk, mikor valakire azt mondjuk: Ez jellemes ifjú? Jellem alatt értjük az ember akaratának állhatatosságát a jó irányában, jellemese ifjú pedig az, akinek nemes elvei vannak, s azokból nem enged akkor sem, mikor a hű kitartás áldozatokba is kerül. Viszont ingadozó, megbízhatatlan, gyöngejellemű vagy – erősebben fogalmazva – jellemtelen az, aki elveit jobb belátása ellenére, a körülmények, a társaság, barátok, stb. szerint változtatja, s azonnal hűtlenné válik eszményeihez, mihelyt azokért bármit is el kellene viselnie.

  Ebből már azt is láthatod, miben áll a jellem nevelése. Elsősorban nemes eszményeket, elveket szerezni, azután pedig állandó gyakorlattal hozzászoktatni magunkat ahhoz, hogy az élet bármilyen helyzetében nemes eszményeink szerint cselekedjünk is. Akinek elvei nincsenek, annak egész erkölcsi élete úgy hányódik, mint nádszál a viharban. Ma így cselekszik, holnap úgy. Először tehát szilárd elveket alakítani magunkban, azután pedig erőt szerezni, hogy amit helyesnek ismertünk fel, azt mindig követni is tudjuk.

  Mi a helyes elv például a tanulásnál? „Kitartóan, szorgalmasan kell tanulnom, mert Isten elvárja, hogy a nekem adott képességeket kiműveljem magamban.” Mi a helyes elv társaimmal szemben? „Amit akarok, hogy nekem cselekedjenek, én is cselekedjem másnak.” És így tovább. Mindenben legyen helyes elved.

  A második – nehezebb – feladat pedig a helyes elveket követni is, vagyis magadat a jellemes életre nevelni.

  A jellemet nem adják ingyen, azért bizony éveken és évtizedeken keresztül folytatott alapos munkával kell megszolgálni. A környezet hatása, az örökölt jó vagy rossz tulajdonságok befolyásolhatják ugyan jellemedet, de végső fokon az mégis csak a te személyes műved, a te önnevelési munkád eredménye. Az ember kétféle nevelést kap: az egyiket szülei s az iskola, a másikat – s ez a fontosabb – saját magunk önnevelési munkája adja.

  Tudod, mi a nevelés? Az ember akaratának olyan irányú befolyásolása, hogy minden helyzetben biztosan s örömmel szánja el magát a jó követésére.

  Tudod, mi a jellem? A szilárd alapelvek után induló, mindig következetes cselekvési mód, az akarat állandósága az igaznak felismert eszmény szolgálatában, a nemes életfelfogás szolgálatába szegődött lélek kitartó állhatatossága.

  Nos, láthatod, hogy a jellemnevelésnél nem annyira a helyes életelv kialakítása a nehéz, hanem annak követése árkon-bokron át. „Nekem ez elvem, és emellett kitartok – kerül, amibe kerül!” És mert bizony sok áldozatba kerül, ezért oly kevés köztünk a jellemes ember.

  Hiszen „mindig hűek maradni elveinkhez”, „mindig kitartani az igazság mellett”, stb. – Ki ne lelkesedne ilyen gondolatokért? Csak olyan nehéz ne volna tettre váltani ezeket a gondolatokat! Csak a társaság, a barátok, a divat, no meg saját kedves, kényelmes „ÉN-em ezernyi ellenkező befolyása miatt oly könnyen füstbe ne mennének ezek a tervek.

  Erre segít téged a helyes önnevelés.

 

 

  Lelkedben kifaragni azt a fenséges képet, melyet Isten kigondolt rólad, - ezt a magasztos munkát nevezzük önnevelésnek. Ezt a munkát mindenki csak önmaga végezheti el, - senki más helyette. Más csak tanácsokat adhat, a helyes útra rámutathat, de végtére is magadnak kell a vágyat érezned, hogy kidolgozd magadban a remek képet, melyet Isten lelkedben elrejtett. Magadnak kell vágynod, hogy nemessé légy, erőssé, tisztalelkűvé. Ismerned kell, milyen a lelked, mi káros benne, mi hiányzik belőle. Magadnak kell a léleknevelés munkájához látnod és jól tudnod, hogy a siker bizony sok önmegtagadásba, erőfeszítésbe, önlegyőzésbe kerül. Sokszor kell megtagadnod magadtól olyasmit, ami pedig jól esne, sokszor tenned olyasmit, ami nincs ínyedre, és kitartani összeszorított ajakkal, dacoló homlokkal akkor is, mikor egy-egy jószándékod ismételten és ismételten meghiúsul.

  Jellemed, egész életed kialakulása ilyen apró munkán fordul meg. „Vess el egy gondolatot, és vágyat aratsz nyomán, vess el egy vágyat, és tettet aratsz, vesd el a tettet s szokást aratsz, vesd el a szokást s jellemet aratsz, vesd el a jellemet, és sorsodat aratod belőle.” Íme, apró gondolatokból s tettekből szövődik életsorsod!

  „Életed minden órájában tisztelettel és szeretettel fordítsd az erény felé tekinteted, soha ne mulassz el egy alkalmat sem, melyben jót tehetsz, s ha e tét némelykor pillanatnyi hasznoddal s kívánságoddal ellenkeznék is, szoktasd akaratodat, hogy rajtuk győzedelmeskedjék, … így fogsz olyan jellemre szert tenni, hogy egykor nagyot is mívelj, korodra és a jövendőre munkálj, és társaid körében tisztelet és szeretet jelenségei közt említtessél meg.” – írta Kölcsey Ferenc.

  De az embernek bele kell nevelni akaratát Isten akaratába is. Nincs fönségesebb jellemiskola, mint mikor igazi átérzéssel elmondhatjuk: „Uram, ne az én akaratom legyen, hanem a Tied!” Nincs annál értékesebb önnevelés, mint ha tetteink, szavunk, gondolatunk után minél gyakrabban feladjuk magunknak a kérdést: „Uram, ez tényleg a Te akaratod is volt, amit tettem, szóltam? Te is így akartad volna?”

  És ezt a jellemnevelést most kezd el, ifjú éveidben. A jellem nem az életzűrzavarában fejlődik. Sőt, aki szilárd jellem nélkül kerül a világ forgatagában, még azt a keveset is elveszíti ott, mint amennyije talán volt.

 

 

  Most már tudod, hogy kire mondjuk: ez jellemes ifjú! Arra, akinek vannak nemes elvei, eszményei, s azok mellett ki is tud tartani. Kitartani, még akkor is, ha senki más a világon ezeket a nemes eszményeket nem vállalná is. Akkor is, ha mindenki körülötte gerinctelen, jellemtelen volna is. Kitartani az eszményi ellenkező, rossz példa ellenére is. Kitartani elveink mellett minden körülmények között! – bizony, néha irtóztatóan nehéz.

  Amikor könyörtelen fiúk, mint vérebek bosszantják már félórája valamelyik ügyetlenebb társukat, s az hiába néz körül elkeseredve segítségért, ilyenkor szelíden másra terelni a kínzó társak kedvét, - ez szeretet, bátorság, elvhűség.

  Mikor kiforratlan kamasztársaságban gúnnyal öntenek le legszentebb vallási igazságokat, s ócska zugkönyvekből előkotorászott „érvekkel” durva röhej közt cáfolgatják a hit tanítását, ilyenkor sértegetés nélkül, de fölényes bátorsággal, imponáló tudással, az álokoskodások és tévedések feltárásával szót emelni a kigúnyolt vallási igazság mellett. – ehhez hősies jellem, heroizmus kell.

  Mikor játszótársak gondtalan kacaja hangzik ablakod alatt, s csalogat játékra a keserves matematika mellől, ilyenkor kemény elhatározással hűnek maradni a kötelességhez, - ide jellem kell.

  Az első keresztény századok véres üldöztetésében egy egyszerű földművest elfogtak, s Jupiter szobra elé állították… „Szórj tömjént a tűzbe és áldozzál istenünknek!” „Nem teszem” – feleli nyugodtan. Kínozni kezdik, - mindhiába. Most erővel kinyújtják karját, úgy, hogy tenyere éppen a láng fölé essék s tömjént tesznek tenyerére. „Ejtsd le a tömjént, s elengedünk!” „Nem teszem!” – mondja ismét. És ott áll rendületlenül kinyújtott karral… Lobog a láng, már a tenyerét nyaldossa, már füstölög a tömjén… de áll a férfi! És átégette tenyerét, és úgy égett el a tömjén, de vértanú acél szíve nem tagadta meg Istenét.

  Hej de kevés ma köztünk az ilyen vértanújellem!

  Az a pompeji katona, aki ott állt az őrhelyén, mikor kitört a Vezúv, s forró, tüzes lávája hamuvá perzselt körülötte mindent, minden omlott, minden pusztult, minden ingott körülötte, de ő nem mozdult egy tapodtat sem arról a helyről, ahová a kötelesség állította.

  Látod ezt a gerincet, ezt az elvhűséget, ezt a fölemelt homlokot, - ezt nevezzük jellemnek.

  Pedig ha most szétnézek a fiúk közt, de más típusokat látok! Látok különleges frizurájú diákokat, amint végiglejtenek a főutcán. Látok örökösen szórakozókat. Látok folyton diszkózókat. Látok cigarettázókat, képes magazinokat bújókat. Naplopókat. És rengeteg nem tanuló „tanulókat”.

 

 

  Fel kell tenni magában minden ifjúnak, hogy valami nagy célt akar elérni életében, és nem marad tucatember. Tűzz ki te is magad elé egy magasztos célt, aztán soha ne feledkezzél meg erről, s ennek elérésére fordítsd minden erődet. Nem állítom, hogy néhány hónap alatt, vagy akár néhány év alatt is tényleg eléred célodat. Sőt, az is lehet, hogy sohasem éred el. De nem baj! Gondolatunknak és tervezgetésünknek összpontosítása által feltétlenül közelebb jutunk ahhoz a célhoz is, amely eleinte szinte megközelíthetetlen magasságban tornyosult előttünk. Aki egész energiájával ráadja magát egy magasztos cél elérésére, napról-napra új erőket fedez fel önmagában, amelyekről azelőtt soha nem is tudott.

  Hogy milyen elképzelhetetlen sokat kibír az emberi test, azt a háború hihetetlen nélkülözései mutatták meg, épp így ha minden erőddel nekifekszel egy kitűzött célnak, csak akkor jössz rá, hogy mi mindenre képes erős akarattal az ember lelke.

  Így lehetne például kitűznöd, hogy legfőbb hibádról, - amelyet magadban fölismertél – törik-szakad, de le fogsz szokni. Vagy: a bizonyítványba becsúszott gyengébb jegyet jövőre kijavítom, akármilyen munkámba kerül is. Vagy: magánszorgalomból megtanulsz egy nyelvet, és erre minden nap egy félórát szánsz, de aztán minden nap, kivétel nélkül. És így tovább.

  Ezeknél a közelebbi céloknál még egy távolabbi célt is szeretnék kitűzetni veled. Angol tankönyvekben olvashatók ilyen mondatok: „Ahol a milliók abbahagyják, te ott kezd el a munkát.” „A csúcson még sok hely van a derék munkások részére.” „A világon a legjobb helyek még nincsenek betöltve.” „Észből és jellemből még mindig nagy a kereslet: az élet börzéjén nagy hossz van ezekből.”

  Szeretném, ha minden fiú bebeszélné magának, hogy belőle nagy embernek kell lennie. Tudósnak, műveltnek, jellemesnek, millióknál jobbnak. Nem mondom, hogy tényleg azzá is lesz. De ha törekvései, gondolatai, mint a sas, mindig e magas cél felé röpködnek, bizonyára könnyebben megközelítheti a célt, mintha fecske módjára mindig csak a földet súrolná.

  „De hiszen akkor minden fiú fennhéjazó és hencegő lesz!” – mondod. Nem félek tőle! Sőt, egészen biztos, hogy akinek lelkét ily magasztos eszmények hevítik, az könnyebben győztes marad az alantas gondolatok, s érzéki vágyak kísértéseivel szemben is. Sok ifjú éppen azért megy tönkre lassan erkölcsileg is, mert nem tűzött ki élete elé ily fölemelő törekvést, magasztos eszményt.

  Persze van, aki nem tanul, s nem tör előre, mert ő „alázatos”, „megelégedett”, „szerény”. Állj csak meg!  A gyávaság nem erény, s a lustaság nem alázatosság! Az igazi alázatosság azt mondja az emberrel: „Semmi sem vagyok, magamtól semmit sem érek”, mindjárt utána hozzáteszi: „De nincs a világon semmi, amit meg nem tehetnék Isten segítségével!”

 

 

  Alig imponál valami jobban az ifjaknak, mint a bátor tetterő. És joggal! Mert hiszen az egyik legszebb vonása a férfias akaratnak. De mit is nevezünk tetterőnek?

  Hát először is, nem az ábrándozást. Némelyik fiú nagyszerű hőstetteket visz végbe – gondolataiban. Oly vakmerő dolgokat mesél barátjának, hogy miket tett ő tegnap álmában, hogy a másiknak lúdbőrös lesz a háta. Ez nem tetterő! Nehéz matematika feladatot megoldani, hibáim ellen küzdeni, - szóval tenni és nem ábrándozni, ez a tetterő!

  Éppígy nem tetterő a meggondolatlan hirtelenkedés sem, ami pedig szintén sok fiúnak átka. Beleugrani a veszedelem közepébe, gondolkodás nélkül azonnal felelni minden problémára, a bűnre való alkalmakat, társaságot, léha szórakozást semmibe venni, vakmerően felkeresni, - ez mind nem tetterő! Mindenbe belefogni, és másnap abbahagyni, ez nem tetterő. Elkezdeni sportolni. Két hétig nyakló nélkül edzeni, minden sportot űzni reggeltől estig. A harmadik héten beleunsz, abbahagyod. Ez mind nem tetterő.

  Előbb szemébe kell nézni a kérdésnek, feladatnak. Megfontolni a körülményeket. Mikor azonban látod, hogy ezt meg kell tenned, vagy érdemes megtenned, akkor azután nem riadni vissza, bármily lemondásba, bármily kitartásba, bármily önmegtagadásba kerül, mindegy, meg kell tennem, kötelességem, tehát megteszem, - ez már tetterő, ez az igazi férfijellem.

 

 

  Nincs szó, melynek varázsa annyira megbűvölné a fiatalságot, mint a „szabadság” szava. Szabadon nőni! Szabadon fejlődni! Szabadon élni! Szabadon, mint a madár. Ösztönös vágy hajtja a fiatalságot a szabadság felé. De ha ösztönös, hát akkor a Teremtő adta, s ha Ő adta, bizonyára magasabb célokat tűzött ki az ösztön elé. A fiatalok szabadságvágyának nem lehet az a célja, hogy óraközi szünetekben minél nagyobb lármát csapjanak, hogy bújjanak ki a fegyelmi szabályok alól. A szabadságvágy célja csak az lehet, hogy küzdeni tudjanak minden ellen, ami ideális kifejlődésüknek útjában áll.

  Szabadságvágyad lelki fejlődésed lehetőségét hivatott biztosítani. Tehát nem szabad minden szabály és megkötöttség ellen küzdened – ez szabadosság, féktelenség lenne -, hanem csak az olyan szenvedélyek, hajlamok, akadályok ellen, melyek jellemed fejlődésének útjában állnak. Ami fejlődésedet segíti, még ha nehéz is az, az ellen nem szabad küzdened, amint nem dobhatja el a szőlőtő a karót, mely azért áll mellette, hogy a szőlővesszők magasba fussanak rajta.

  Minden ösztön magára hagyatva vak. Vak a szabadság ösztöne is, és ha kicsúszik a józanész vezetése alól, romlásba, bukásba ragadja az embert. Ezért látjuk nap-nap után a szomorú tényt, hogy igen sok ifjú megy tönkre a rosszul értelmezett szabadság miatt. Az ész ellenőrzése alól kiesett ösztönök vakon ragadják őket olyan dolgok után, melyek csak látszólag jók, igazában azonban károsak, és elrettentik őket olyanoktól, melyek nehezeknek látszanak ugyan, de harmonikus lelki fejlődésükhöz szükségesek lennének.

  Ebben a korban, melyben te vagy, minden ifjú törekvésének netovábbja: szabaddá, függetlenné lenni. De hát ugyanazt akarják tanáraid, szüleid is! Tehát meg kell értened őket, s együtt munkálkodnod velük. Sajnos, bizony sokan nem így tesznek. Mert már függetlenek akarnak lenni, mikor előbb azokká kellene magukat kinevelni. Függetlenség alatt a rendetlenséget, a parancs alól való mentességet értik, s nem azt a benső függetlenséget, mely erőt, szabadságot, uralmat ad a benső kedvtelenséggel, szeszéllyel, lustasággal, és az ösztönös élet egyéb kinövéseivel szemben.

  Hogyan dolgozhatsz hát okosan lelki függetlenségedért? Ha szüleid parancsaiban, az iskola szabályaiban, mindennapi kötelességedben nem szabadságod korlátozását, nem a bosszantó előírásokat látod, amelyeket csak addig kell teljesíteni, míg mások látják s ellenőrzik, hanem ellenkezőleg, mások parancsainak teljesítését eszközül használod fel kényelmességed, rossz hangulatod, szeszélyeid, felületességed, megbízhatatlanságod leküzdésére. Aki így nézi a parancsokat, s ezért tartja a szabályokat, az dolgozik igazán lelke szabadságán.

  A keresztény nevelés ideálja a testileg-lelkileg egyaránt harmonikusan fejlődő ifjú. Előttünk a test éppúgy szent, mint a lélek. Hiszen valljuk, hogy a Teremtőtől azért kaptuk, hogy segítségül legyen örök célunk elérésében. Az emberi testet maga az Isten Fia szentelte meg, mikor emberi testet vett magára. S hisszük, hogy egykor a test is részesévé válik örök életünknek.

  A kereszténység nem „ördögit”, nem „bűnöst” lát a testben. Nem célja a test tönkretevése vagy gyöngítése. Törekvése a testet engedelmes munkássá tenni az örök célok szolgálatára. A vallás parancsai szigorúan kötnek ugyan, de mégsem akadályai a szabadságodnak, hanem lelked magasba törésének biztosítéka, elősegítője.

  Egészséges test, erős lélek, amely képes elviselni a nehéz fáradalmakat is, önfegyelem, igénytelenség, mértékletesség! Erre azonban csak nagy lelkek képesek.

 

 

  Nagy lelkek hallatára ne gondolj ám valami világrengető tettek hőseire, akiknek nevétől visszhangzik a világ, s akikkel tele vannak a híradások. A legtöbb embernek egész életében egyetlen-egyszer sem nyílik alkalma hőstettek elvégzésére. Éppen ezért, ha a fiúk még olyan tüzesen is tudnak lelkesedni, hogy mi mindent megtennének, a közönséges mindennapi életben bizony alig ér valamit. Mert hősi nagy áldozatokra alig lesz az ifjaknak alkalmuk és szükségük.

  A tüzes lelkesedésnek ezt a belső nagy erejét ügyesen be kell fogni a mindennapi élet apró kötelességeinek vitorláiba, - s akkor már óriási energiát tudunk belőle meríteni. Aki villamoson akar utazni, hiába van nála 20000 forintos bankjegy, ha nincs aprópénze, nem utazhat. Vértanúhalál ma már nem vár rád hitedért, a hazáért sem kell talán hősi halált halnod. De vallásod és nemzeted elvárja tőled a hősi életet. És ez a nehezebb! A szerencsétlen öngyilkosok példája is mutatja, hogy sokszor több bátorság kell az élethez, mint a halálhoz.

  Vannak emberek, akikben a bátorság inkább könnyelműség, inkább hiúság, mint erény. Talán a haláltól sem félnek, de roppantul félnek az életben rájuk váró szenvedésektől, s ez a félelem, árulókká, bűnösökké teheti őket. Sokkal kevesebb bátorság kell a zajló Dunában megfürödni január közepén, mint amennyi kell ahhoz, hogy könnyelmű társaságban rendületlenül kitarts tiszta erkölcsi elveid mellett. Bátorság mindig igazat mondani! Bátorság becsületesnek lenni! Bátorság elveink mellett híven kitartani – ez teszi a nagylelkű ifjút.

 

 

  „Jaj de önző vagy!” Bizony, nem kitüntetés, akire így kiált rá a társa! Mi az önzés? Rendetlen, kificamodott önszeretet. A helyes önszeretet Isten parancsa is, s belénk oltott ösztön is. Ez gondoskodik az egyén fenntartásáról, s arra bír, hogy kerüljünk mindent, ami ártana. Az önzés azonban torzképe a helyes önszeretetnek. Az önző fiú azt hiszi, hogy ő a világ közepe, az egész világ ő érte van, s minden embernek egyetlen rendeltetése a földön, hogy az ő kényelmét szolgálja.

  Minél kisebb a gyermek, annál inkább az érzékek hatása alatt áll, tehát annál önzőbb. Nézz meg csak egy négy-ötéves gyermeket. Mint követel mindent magának! Mindent maga elé rakosgat, a szobában mindent összehord, másnak ne jusson semmi! Hát az ilyen csöppségeknél ezt még csak elnézzük – bár őt is már szoktatni kell az önzetlenségre -, sőt még az elsősön sem ütközünk meg. Hanem minél inkább fejlődik értelmed, annál inkább illik belátnod – még ha erre otthon nem is neveltek volna -, hogy bizony a világ nem éppen csak te érted van, hogy nem te vagy a világon a legfontosabb személyiség, hogy körülötted millió és millió ember él, akikre mindre figyelemmel kell lenned. Aki ezt be nem látja, azt nevezzük önzőnek.

  És csodálatos, hogy a fiúk igen könnyen lesznek önzővé éppen a serdülés éveiben, a „kamaszkorban”, vagyis azokban az években, amikor pedig a legbüszkébbek szoktak lenni eszükre, tudásukra. Aki otthon kiállhatatlan, ingerlékeny, szüleit, testvéreit bosszantja, az ajtókat csapkodja, savanyú arcokat vág, mindig elégedetlen, senkire sincs figyelemmel, az ilyenre azt mondják ma: „ideges szegény”! Pedig dehogy az! Csak „önző a szegény”! Önzés, ha egy jobb módú fiú szegényebb társa előtt emlegeti, hogy micsoda nagyszerű utazásokat végzett a vakációban. Önzés, ha a csapóajtót elereszti, pedig jön még valaki utána. Önzés, ha nevetsz ott, ahol a családban valamilyen szomorúság van. Önzés, ha mindig másokat viccelsz és bosszantasz.

  Fiatal korodban kezd el az önzetlenség gyakorlását. Mily rút érzés, mikor valaki az életben csak saját érvényesülését keresi, és ezért kész mindenkit letiporni. De, hogy jutott ide? Talán kis korában jelentéktelen dolgokon kezdte.

  Viszont milyen megtiszteltetés, ha valakiről azt mondják, hogy nemes lelkű ifjú. A nemes lelkűség ellentéte az önzésnek. Ha társadat csapás érte, vigasztald meg néhány szívből jövő szóval, ez nemes lelkűség. Ha öröme van, örülj együtt vele, ez is nemes lelkűség -, az önzőt ilyenkor az irigység sápasztja. Ha megosztod tízóraidat szegényebb társaddal, nemes lelkű vagy. Ha segítesz délután a lecketanulásban, ha figyelmesen örömet szerzel másoknak, ha felemeled más leejtett holmiját, stb. – önzetlen vagy. A diákélet jelentéktelen apróságait is mennyi lélekkel, előkelő gondolkodással, felebaráti szeretettel lehet megtölteni.

 

 

  A „nem” mondás művészete nélkül nincs jellemes ifjú. Mikor az ösztönös vágyak, a szenvedélyek fölkavarognak benned, mikor egy sértés nyomán mérges, tüzes láva szortyog benned, s ajkad kráterján kitörni készül, mikor bűnkísértés csalogat, tudsz-e akkor nagyot dobbantani, és kimondani a rövid, dörgő szót: Nem! Nem lesz kitörés! Nem lesz hirtelenkedés! Nem lesz verekedés! Nem lesz feleselés!

  Caesar úgy akart leszokni a meggondolatlan, hirtelen beszédről, hogy mielőtt valamire válaszolt volna, 20-ig elszámolt magában. Nagyszerű eszköz! Mire való? Arra, hogy ezalatt jobbik énünk, jobb belátásunk, amelyet egy pillanatra elhagyott az érzékek hirtelen fellobbanása, tudjon szóhoz jutni.

  Az akarat gyakorlása nem más, mint a szellem tervszerű támogatása a test lenyűgöző uralma ellen vívott szabadságharcában. Aki minden felötlő ösztönös vágyára szó nélkül hajlik, annak lelke stílustalan lesz, s belsejében zűrzavar támad. A jellem első feltétele, harc önmagunk ellen, és rendteremtés rendezetlen ösztöneink őserdejében.

 

 

  A háborúban, de a sportban is hangoztatott jelszó: a legjobb védekezés a támadás. Tényleg, aki kezdi a támadást, már sok előnye van. A lélek nagy csatájában a legjobban véded jellemed a vereségtől, ha minél többet támadsz, napról-napra támadod (bármily kis csatában!) a benned rejlő ellenséget, melynek neve: lustaság, kényelmesség, szeretetlenség, szeszély, nyalánkság, kíváncsiság, stb.

  Talán elhinni is alig tudod, milyen óriási önuralomnak adta jelét Abanzit genfi természettudós. Huszonkét éven át minden nap mérte a levegő nyomását, és azt feljegyezte. Egy nap új takarító került a házhoz, aki mindjárt „nagytakarítást” rendezett a dolgozószobában. Jön a tudós, s kérdi: „Hol vannak a papírok, melyek itt voltak a barométer mellett?” „Azok uram? Olyan piszkosak voltak, hogy eltüzeltem, de újat, tisztát tettem helyükbe!” Gondold el, mit szóltál volna erre te? És mit szólt a tudós? Összefonta karját (látszott egy percre, milyen vihar dúl lelkében) s aztán nyugodtan megszólalt: „Huszonkét évi munkám eredményét semmisítette meg. Máskor ne nyúljon semmihez ebben a szobában.”

  Próbáld csak meg, hogy sokkal kisebb dolgokban tudsz-e te hasonlóan nyugodt maradni?

  Tudod-e miért dohányzik sok fiú? Olyanok is, akik egészen jól tudják, hogy ártalmas és fölösleges szenvedély. Azért, mert „ízlik” nekik? Dehogy! Azért mert mások is ezt teszik. Miért szól le nagy hangon mindent? Mert mások is így tesznek. Miért léha? Mert mások is azok.

  Nagy lelkierő kell ahhoz, hogy erkölcsi felfogásodat, elveidet védeni merjed ellenkező felfogású társaság között. Imponáló bátorság kell ahhoz, hogy vallási meggyőződésedből soha senki kedvéért egy lépést se engedj. De aki ben nincs ez a bátorság, az még gyönge jellem, s nem jellemes ifjú.

  Akinek jelleme van nem kérdi: „Ahogy beszél a másik, én is úgy fogok.” Akinek jelleme van, nem nézi: „Mit tesz a másik, és én is úgy fogok.” A sas nem pislog félénken a többi madarakra, hogy ugyan jönnek-e azok is fölfelé, hanem neki nyilal a messzi magasságoknak szemben a nappal. Fölfelé – ad astra, - ez a jelszava a jellemes ifjúnak is.

  Nagy áldás tehát, ha – ahol kell – tudsz energikus „nem”-et mondani.

  Nem! – Mondjad társaidnak, mikor azok tiltott dologra akarnak csábítani.

  Nem! – Kiáltsd oda ösztöneidnek, mikor azok vakon követelőznek.

  Nem! – Kiáltsd minden kísértésnek, mely hízelegve hálóz körül.

 

 

  Aki meggyőződése mellett mások gúnyjával, lármájával nem törődve rendületlenül kitart, az jellemes ifjú.

  Aki mindig azt kérdi, mit szólnak majd ehhez az emberek? – az még nem önálló jellem, hanem az ember-félelem rabszolgája.

  Erős akaratú ember, mint a vízesés, még a sziklák között is készít magának utat, és a bátor, önálló, jellemes lelkek, mint piramisok magaslanak ki a mai modern világ jellemtelenségének sivár pusztaságából. Világrengető hősiesség nem jut sok embernek osztályrészül. Nagyon valószínű, hogy a te életedben sem fog ilyesmi előfordulni. De hősies példaadás lesz életed, ha a mindennapi élet apró kötelességeit kitartó buzgósággal, hű kötelességteljesítéssel végzed.

  És ne félj annyira a nagyhangúaktól! Ha elveid mellett bátran szót emelsz, látni fogod, mily ijedten hátrál meg ellenfeled. Nem vad bika ő, hogy szarvával felökleljen, inkább egy nagy csiga, mely az első keményebb érintésre ijedten kapja vissza szarvát.

  Rabindranat Tagore, az indiai költő európai útja alatt megállapította, hogy a kereszténynek nevezett Európa erkölcsei alatta állnak a pogánynak tartott kelet erkölcseinek. A lelket, eszmét, Istent, s a túlvilági rendeltetést tagadó materialista szellem lejtőre taszította az egész nyugati kultúrát, és nincs hatalom, mely bukását visszatarthatná, csak az eszményi célokért lelkesedni tudó, következetesen vallásos ifjúság. Olyan, amelyik nemcsak a keresztség által keresztény, hanem mer az lenni életében is. Minden tettében, minden szavában, gondolatában a legvégső hajszálig le meri vonni a következményeit ennek a gondolatnak: „Én keresztény ifjú vagyok!” Ha az vagyok, akkor következetesen aszerint is élek, diákéletemben és későbbi életpályámon. De mindig és minden vallási meggyőződésemhez híven!

 

 

  Alig van nehezebb feladat, mint egy 14-16 éves tüzes ifjúval, akinek minden idegszála egy-egy villanyvezeték, akinek nem is vér kering ereiben, hanem megolvadt tüzes láva, egy ilyen fiúval kellően megértetni az önuralom, a nyugodtság, a türelem magasztosságát.

  Ha elgáncsol a társam, hogy én azt dühös arccal vissza ne bokszoljam, ha kikezd velem valaki, hogy én azt kupán ne vágjam, ha csúfolni kezd, hogy annak én is meg ne mondjam a magamét, hát ezt megtenni nagyon nehéz. Hát aztán még azt is elhinni, hogy ez nemcsak nem gyávaság, nemcsak nem félénkség, hanem a férfias akaraterőnek legszebb megnyilvánulása. Pedig így van!

  Az önuralom nem akarat nélküli hallgatás, nem tétlen rezignáció, hanem a fegyelmezett akaratnak a megnyilvánulása, mely minden helyzetben úr marad, s mely a kiejtett szó jelentőségét előre mérlegelni tudja.

  Az önuralom azért ellenszenves a fiatalok között, mert jelentését tévesen magyarázzák. Az önuralom nem jelenti koránt sem, hogy minden támadást birka bárgyúsággal tűrjünk, és szó nélkül hagyjuk a sértéseket. Dehogy! Akinek összeszedett akaratereje van az is megfelelhet a támadásra, de nem alacsonyítja le magát heves kitöréssel, szidással, verekedéssel támadójának alantas lelkiállapotához, hanem méltóságos modorával és megfontoltan alkalmazott szavával éppen a legérzékenyebb ponton sújt a támadóra. Akinek önuralma nincs, olyan, mint aki járni nem tud, alig áll a lábán, és lépten-nyomon belebotlik az emberekbe. Önuralom nélkül nem lehetsz jellemes ifjú.

  Gyönyörű példát adott a férfias önuralomra az Úr Jézus, mikor elítélése alatt egy katona arcul ütötte. Ugye, az Úr halállal büntethette volna az istengyalázót! És mit tett? Bámulatos higgadtsággal mondta: „Ha rosszat szóltam, tégy bizonyságot a rosszról, ha pedig jól, miért ütsz engem?” (Ján. 18,23)

 

 

  Középkori városokban gyakran látni várromokat. Ha az egész épület rom is már, tornya legtovább dacol a mindent kikezdő idő erejével. Mikor ezek a százados tornyok belenéznek rendíthetetlen sziklanézésükkel az alattuk forgó új élet kavargásába, úgy állnak ott a nagy forgatagban, mintha a jellem megtestesülései volnának, alattuk minden változik, hajlong, alkalmazkodik, árul, vesz-elad, de jómaguk nem engednek elveikből senki emberfiának.

  Az erős jellemnek, a kötelességét teljesítő férfinak jelképe ez a régi torony. Amint valaha ez a torony volt a legerősebb védelme a kastély lakóinak, most is a jellemes férfi a legerősebb oszlopa az emberi társadalomnak. Ahová hivatásod állított, ott légy egész ember, azt a helyet el ne hagyd, - hirdetik az évszázados torony néma kövei.

  Ugye, milyen könnyen lankadsz el jóakaratodban? Hányszor lendülsz neki fiatalos tűzzel, hogy most aztán a jellem útján járok, ezentúl dolgozni fogok jellemem tudatos kialakításán, de sajnos, pár óra, pár nap, és ellobban a lelkesedés lángja, lelohad a tűz, és te maradtál a régi. A vártornyot évekig, talán évtizedekig építették, és te egy nap alatt akarsz „jellem”-mé lenni? Pedig gondold csak meg, hogy a bűn útja eleinte kellemes ugyan, és csalóka virágokkal van telehintve, - de a végén irtózatos a kijózanodás, az erényt követni pedig kezdetben nehéz, de lépésről-lépésre könnyebb, s a végén ott vár a nyugodt lelkiismeret békéje.

  Nézem a vártornyot, valami illeg-billeg a tetején. Ide forog, oda forog, bizony ez a szélkakas. Nincs szilárd iránya, nincs megbízható alapja, szinte azt mondanám, nincsenek elvei, nincs jelleme. Ha volna, akkor hiába duruzsolna a fülébe a szél! Elveket feladni, meggyőződésből engedni, azért mert így kényelmesebb, mert így nagyobb karriert csinálhatok, mert az egész világon erre fúj a szél, - ez a szélkakasok természete. De mond csak, férfi-e az, akit tetteiben, elveiben, meggyőződésében külső körülmények, emberi vélemények vezetnek?

  Pedig, ugye, hány fiút ismersz ilyet te is? Ezek azok, akik nem a saját lábukon járnak, akik még szellemi kiskorúak, akik mindenben csak azt nézik, vajon mit szól hozzá a szomszéd.

  Megszólal a lelkiismerete: Ne menj ebbe a diszkóba, szórakozóhelyre, hagyd el ezt a rossz társaságot! – Igen ám, de a „többi” is megy, a „többi” is így szórakozik. Hát csak én legyek kivétel?

  Igen, igen – ez a szélkakasok gondolkozása – és cselekvésmódja.

  Nos, gondolkozzál rajta, mi akarsz lenni: vártorony vagy szélkakas? A gyáva ember-félelem rabja, vagy lelkiismereted rabja?

  A lelkiismeret rabja! Micsoda pompás krimi regénycím! – gondolod. Pedig tévedsz. A legszebb kitüntetés, amit egy ifjúnak adhatnak az, ha elmondhatjuk róla: Ura akaratának, rabja lelkiismeretének. Törhetetlenül hűnek és következetesnek lenni mindenhez, amit lelkiismereted parancsol, - ha erre képes vagy, jellemes ifjú vagy.

 

 

  Két ellenség is küzd lelkiismereted ellen. Először is ellene beszél körülötted az egész világ, aztán meg ellene csábítanak rendezetlen hajlamaid, ébredező ösztöneid.

  Vannak lelkes pillanataid, és megfogadod, hogy lelkiismereted szavát mindig követni fogod. Soha le nem térsz a becsületes útról. Soha nem beszélsz, gondolsz, teszel olyat, ami bűn volna. Olyan boldognak érzed magadat ilyenkor. De azután mit látsz a következő pillanatban? Hogy a lelkiismeret szavát ez a pajtásod sem tartja meg, az sem. A rádió, a TV, a képes újságok, a színdarabok, a könyvek folyton a te nemes elveidet gúnyolják. És most jön rád a nehéz próba! Ha az egész világ rossz is, tudsz-e te mégis jónak maradni? Ha az egész iskola jellemtelen fiúkból állna is, tudsz-e te mégis hűséges maradni eszményeidhez? Ha mindenki hazudik, de te soha! Ha piszokban kotorásznak nyelvükkel, de te soha!

  Jön azután a másik próba is. Nemcsak kívül vannak állhatatosságod ellenségei, hanem belül, önmagadban is.

  A lelkiismeretet Isten szavának nevezik, és joggal. Ki ne hallotta volna már ezt a belső szózatot? Mikor a fiú verekedni akar, figyelmeztető hang szólal meg benne: „Ne tedd! Ne tedd!” Mikor hozzányúlt a más dolgához, újra szólt a hang. És mikor komolyabb bűnkísértés csalogatta, mint vészt jelző harang sikoltozott lelkiismerete: „Ne tedd! Ne tedd!”

  Nagyon kérlek, szoktasd hozzá magad ifjú korodban, hogy lelkiismereted szavára feltétlenül hallgass. Most dől el, hogy később is lelkiismeretes férfi leszel-e. A lelkiismeretes ember olyan értéke a társadalomnak, mint egy oszlop, melyen az egész épület nyugszik.

  Aki lelkiismeretének rabja, az az Isten rabja, s Isten rabjának lenni a legnagyobb szabadság. Senkitől ne fél, csak lelkiismeretedtől! Nem jellemes dolog emberi tekintetek, emberi megszólás, vagy kigúnyolás félelme miatt elhagyni bármit is, amit lelkiismereted helyesel vagy előír. Az a fiú, aki nem mer imádkozni, vagy a templomban térdet hajtani, mert „mások is látják”, szintén rab, - de nem a lelkiismeret rabja, hanem a gyáva ember-félelemé.

  „Az igazi férfiasság, erős akaratot jelent, melyet gyengéd lelkiismeret irányít.”

  Aki minden tettében félve lesi, hogy mit szól hozzá a másik, annak akarata nincs, s jelleme még éretlen. S aki tettében szívét követi, de eszére nem hallgat, aki kellemes vágyait előbbre helyezi a talán szigorúbb kötelességnél, az nem erős jellem.

  Veronai Péter vértanút hite miatt kivégezték. Az első szúrások után bátran felkiáltott: „Credo! – Hiszek!” Mikor már vérében fetrengve szólni többet nem tudott, ujját bemártotta saját vérébe, s úgy írta a földre: „Credo!” Jellemes férfi volt, mert rabja volt lelkiismeretének.

  Légy ura akaratodnak, s rabja lelkiismeretednek!

 

 

A jellemképzés akadályai

 

  A jellemünk képzésének útjában sok akadály áll, bizony sok fiú meg is botlik bennük, s jelleme tönkremegy.

  Egyik akadálya a jellem fejlődésének – amiről már írtam – az örökös aggódás, hogy nekem ebben a kérdésben ez a komoly elvem van, de ha azt követem, mit szólnak hozzá az emberek? Aki mindig az emberek tetszését keresi, s kész azért elveit is megtagadni, abból nem lehet szilárd jellem soha. A jellemes ifjú nem törődik azzal, hogy mit szólnak tetteihez az emberek, hanem, hogy mit szól hozzá a lelkiismerete. Milyen siralmas látvány, mikor az ifjak „a társaság kedvéért” (helyesebben ember-félelemből) olyan beszédet folytatnak, olyan cselekedetbe keverednek, amiktől becsületes jellemük mindig ijedten fordul el, mikor magukban vannak, és nem állnak az ember-félelem hatása alatt.

  Másik akadálya a jellemnek a saját bensőnkben dúló rendezetlen erők, amelyek dzsungelében amíg rendet nem teremtünk, addig jellemről szó sem lehet. Minden fiú lelkében egy–két nagyobb szenvedély, uralkodó hiba. Ezt felismerni és erre rávetni magadat, - ez a biztos útja a jellemképzésnek. Ne mindenféle apró hibák kiirtásával bíbelődjél. Szorítsd torkon a legnagyobbat, a többivel már könnyen elbírsz. Egyik fiúban például legnagyobb baj a kényelmesség, mely minden munkától ijedten visszahúzza, a másikban a folytonos fecsegés, a harmadikban a hirtelen harag, a negyedikben a túlzott önérzet, a makacskodás, stb. Ezek megannyi lázadók lelked birodalmában. Bizony rosszul jársz később, ha idejében láncra nem vered őket.

  A jellemképzésnek legveszedelmesebb akadálya, hogy lassan halad előre. Az önnevelés munkája hosszú évek, évtizedek türelemjátéka.

  Ha ismered a kristályképződést, akkor tudod, ha egy telített oldatban, melyben többféle anyag van feloldva, ha beállítunk egy picike kristályt, az oldatból lassan magához húzza azokat a molekulákat, amelyek a kristállyal hasonló természetűek. A kristály egyre nagyobbodik, és hosszú idő után, ha semmi nem zavarja, gyönyörű szép nagy kristály alakul ki a beállított apró kristályból. Ha zavarjuk a folyamatot, bizony torzkristályok lesznek.

  Éppígy történik a lelkek kristályosodása is. Ha mindig nemes, fönséges, eszményi gondolatokat állítasz önmagadba, ezek folyton hasonló újabb gondolatokat váltanak ki lelked mélyéből. Ha ifjúságod évtizedén így tart ez az állapot benned, oly tekintélyes kristállyá nőnek benned a jó törekvések, hogy megakadályoz minden vele nem egyező gondolatot, vagy ezeknek túlsúlyba jutását.

  Az emberi lelkek „telitett oldatában” az erkölcsi gonoszág molekulái is bőven kavarognak. Van ifjú, aki fiatal éveiben folytonos erkölcsi bukásokkal zavarja lelke jóságának nyugodt kristályosodását. Az erkölcsi bukások a gonosz molekuláit vonzzák, és az ilyen fiúkból torz lelkek, elferdült kristályok lesznek.

 

 

  Nagy akadálya a jellemképzésnek a mai kor sietős élete, őrült rohanása, ezernyi kavargó benyomása, amelyek korántsem kedveznek a jellem nyugodt kialakulásának. Boldog az az ifjú, aki ma is minél több időt tud szentelni lelki fejlődése irányításának, időt szakítani, hogy pár pillanatra leszálljon a lelke mélyébe ellenőrizni, nem rakódtak-e hívatlan molekulák, a bűn szemcséi féltve őrzött kristályos lelkére. Aki csak napról-napra felületesen, gondtalanul, törődés nélkül úszik az árral, soha nem fogja ismerni önmagát. Mert, ha ismerné, meg kellene borzadnia a hínárok, folyondárok életet elszívó rengetegétől, amelyeknek bozótjában buján tanyáznak fékezetlen szenvedélyeinek vérszívói – sőt, fiatal életét pusztító – fenevadjai.

  Ezek az ifjak felnőtt korukban sem lesznek önállókká, hanem alantas anyagi érdekek, emberi szempontok és szenvedélyeik hulláma úgy fogja őket a jellemtelenség szirtjeihez csapkodni, mint az őszi szél ezrével kavarja a hulló faleveleket. Forgatag falevelek – falevél lelkek!

  Ezek az ifjak felnőtt korukban olyanok lesznek, mint a birkák, melyek százával rohannak a vezérürü után, anélkül, hogy elgondolnák, miért és hová. Olyanok lesznek, mint a szélkakas a torony tetején, forognak ide-oda, s nem tudják, milyen szelek forgatják őket. Forgatag falevelek – falevél lelkek!

  Nézd meg májusban a búzaföldet! A zsenge zöld vetésben itt is, ott is kóró, konkoly, gizgaz üti fel a fejét. Most még nem veszedelmes, egész ártatlannak látszó, de minél inkább növekszik, annál tüskésebbé, durvábbá válik.

  Te is az élet májusában állsz, a te lelked veteményeskertjében is észreveheted a bogáncs sarjadását. Neveletlenséged, makacskodásod kisgyermek korodban még nem volt olyan veszedelmes, de amint növekszel, egyre jobban tüskésedik, durvul benned minden hibád, hacsak föl nem veszed ellene az önnevelés harcát.

  Mi lesz abból a fiúból, aki nem veszi fel ezt a küzdelmet, s nem törődik lelkével? Mi lesz abból, akinek csak lába nyúlik évről-évre, csak tüdeje tágul, csak testi ereje nő, de lelkének fejlődésével nem törődik? Mi lesz belőle? Hát a gizgaz, a bogáncs, a kóró nagy lendülettel fejlődik benne (annak nemcsak, hogy ápolás nem kell, hanem előszeretettel éppen az elhanyagolt földben tenyészik), ellenben a régi, nemes vetés elsorvad, elfojtja a buján tenyésző szemét. Ez a fiú aztán, ha otthon valamit parancsolnak neki csúf grimaszokkal válaszol. Kérdeznek tőle valamit, csak dühösen a vállát rángatja. Nem tetszik neki valami, robajjal csapja be az ajtót. Elszakad a cipőfűzője, nagyot káromkodik. Játék közben valaki véletlenül meglöki, azonnal pofont ad érte. Ha gyöngébbel találkozik, azonnal beleköt… szóval „kiállhatatlan kamasz” lesz belőle. Szegény! Éppen annyi erővel válhatott volna jellemes, ideális ifjúvá is, ha ahelyett, hogy magára hagyta volna lelke fejlődését, idejekorán megkezdi a bogáncsirtást lelke fiatal vetésében.

  Vigyázz! A bogáncs minden lélekben ott van. Igen, a tiedben is. De az okos fiú nem engedi erőre kapni, megerősödni, hanem folyton résen állva küzdelmesen kigyomlálja magából.

  Ezt az örökös küzdelmet nevezzük az önnevelés harcának.

 

 

  A lélekben örökös küzdelem dúl a jó és rossz között. Bizonyos korban (a fejlődő évek korában) ez a küzdelem különösen erős, később lankad ugyan, de soha nem mondhatjuk el, hogy most már végképp







Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!